A LOVAK LEGELŐRE ENGEDÉSE ÉS A PATAGYULLADÁS (LAMINITIS) KOCKÁZATAI

Ing. Lucie Humeni

A legelés a takarmányfelvétel természetes módját jelenti. A lóállomány egy részénél – különösen inzulindiszregulációval, elhízással vagy korábbi patairha-gyulladás (laminitis) előfordulásával rendelkező egyedeknél – a friss zöldtakarmányból származó nem strukturális szénhidrátok magas bevitele kóros folyamatokat indíthat el a pata irharétegében. A kockázatot nem maga a legelőhöz való hozzáférés jelenti, hanem a nem strukturális szénhidrátok bevitelének hirtelen növekedése megfelelő adaptáció nélkül. Az alábbiakban összefoglalom, mi történik valójában a szervezetben, és hogyan lehet úgy megszervezni a legeltetést, hogy az előnyt, ne pedig kockázatot jelentsen.

Mi a laminitis?

A laminitis a pata irharétegének, azaz a lamelláris apparátusnak gyulladásos és anyagcsere-eredetű betegsége. A patában finom szerkezetek, úgynevezett lamellák találhatók, amelyek szilárdan összekapcsolják a patafalat a patacsonttal, és biztosítják annak stabil elhelyezkedését a szarutokban. Ha ezek a struktúrák károsodnak, ez a kapcsolat meggyengül, és a patacsont felfüggesztő apparátusa gyengülni kezd. Súlyosabb esetekben a patacsont elmozdulhat vagy el is fordulhat a patafalhoz képest, ami jelentősen befolyásolja a pata mechanikáját és a ló mozgását.

Fruktooligoszacharidok és nem strukturális szénhidrátok

A füvek energiát fruktánok formájában raktároznak. A fruktánok cukorláncok (szakmai nevükön fruktooligoszacharidok), amelyeket a ló a vékonybélben nem képes lebontani, mert hiányoznak a szükséges enzimei. Ez azt jelenti, hogy ezek a szénhidrátok nem szívódnak fel a véráramba a megszokott módon, hanem továbbhaladnak a vastagbélbe.

Ott a mikroorganizmusok gyors fermentációja (erjedése) indul meg. Ha a fruktánok mennyisége túl magas, az erjedés annyira felgyorsul, hogy a bél pH-értéke csökken, egyes baktériumok elpusztulnak, és olyan anyagokat (endotoxinokat) szabadítanak fel, amelyek a bélfalon át a vérkeringésbe kerülhetnek, és gyulladásos reakciókat indíthatnak el.

A fruktántartalom azonban nem minden növényben azonos. A füvek – különösen a gyors növekedésű fajok, például az angolperje – nagy mennyiségű fruktánt képesek felhalmozni, míg a pillangósok általában kevesebb fruktánt, viszont több fehérjét tartalmaznak. Ez azt jelenti, hogy a legelő növényösszetétele jelentősen befolyásolja a laminitis kockázatát. Azok a lovak, amelyek főként füvekből álló legelőn legelnek, nagyobb mennyiségű gyorsan fermentálható szénhidrátot vesznek fel, mint azok, amelyek változatosabb, pillangós növényeket is tartalmazó legelőn tartózkodnak.

Miért a reggeli és a fagyos legelő a legkockázatosabb?

A füvek fruktántartalma a nap folyamán változik, és erősen függ a hőmérséklettől. Napos nappalokon a növény fotoszintézis során cukrokat termel. Ha az éjszaka hideg (kb. 5 °C alatt), a növény nem tudja ezeket a cukrokat növekedésre felhasználni, ezért a szöveteiben raktározza őket.

Reggelre a levelek magas koncentrációban tartalmaznak gyorsan fermentálható szénhidrátokat, így a ló a legelőre engedéskor gyakorlatilag „teljes cukradagot” kap. A fagyos fű tovább súlyosbítja ezt a helyzetet. Az alacsony hőmérséklet lelassítja vagy leállítja a növény növekedését, de az előző nap képződött cukrok a levelekben maradnak. Ennek eredményeként már kis mennyiségű fagyos fű is túlzott fruktánmennyiséget tartalmazhat.

Évszak és kockázati szint

A nem strukturális szénhidrátok mennyiségét befolyásolja a növény vegetációs fázisa, a fény intenzitása és a hőmérséklet. A legkockázatosabb időszak a tavasz (gyors növekedés és ingadozó hőmérséklet) és az ősz (hűvös éjszakák és napsütéses nappalok).

Viszonylag biztonságosabb időszak a stabilan meleg nyár, nagyobb hőmérsékleti ingadozások nélkül, amikor a fű már magasabb, érettebb, több rostot és kevesebb oldható cukrot tartalmaz. A fiatal, intenzíven növekvő növényállomány általában több nem strukturális szénhidrátot tartalmaz, mint az idősebb, lignifikálódott füvek.

Hogyan szoktassuk a lovakat a legelőhöz?

Az alkalmazkodásnak mindig fokozatosnak kell lennie. A vastagbél mikrobiotája időt igényel az alkalmazkodáshoz.

Egészséges lovak esetében javasolt eljárás:

• kezdetben napi 15–30 perc legelés
• 2–3 naponta 15–30 perccel növelni az időt
• 2–3 hét alatt elérni a kívánt legelési időt

Kockázatos egyedeknél ajánlott:

• legelőszájkosár használata
• a reggeli legelőhöz való hozzáférés korlátozása
• inkább késő délutáni legeltetés stabil hőmérséklet mellett
• a testkondíció rendszeres ellenőrzése

A tél utáni hirtelen egész napos legelőre engedés jelentős hajlamosító tényező a laminitis kialakulására.

Víz és ásványi nyalótömbök

Legeltetéskor nem szabad megfeledkezni a vízről. A megfelelő vízbevitel támogatja a stabil fermentációs folyamatokat, és segít megelőzni a hemokoncentrációt (a vér besűrűsödését). A pata irharétegében rendkívül finom mikrokeringés zajlik. Ha a vér sűrűbbé válik, nehezebben áramlik a kis erekben, romlik a szövetek oxigénellátása, és a szövetek érzékenyebbé válnak a károsodásra.

A legeltetés fontos részét képezik az ásványi nyalótömbök is. A legelő növényzetének ásványianyag-összetétele nem kiegyensúlyozott, és gyakran nem fedezi a nátrium, illetve bizonyos nyomelemek szükségletét. A nyalótömb lehetővé teszi, hogy a ló folyamatosan pótolja különösen a nátriumot, amely elengedhetetlen a hidratáció szabályozásához, az idegrendszer működéséhez és a szervezet belső egyensúlyának fenntartásához.

A széna jelentősége legeltetés mellett

A gyakorlatban gyakran találkozom azzal a véleménnyel az istállótulajdonosok részéről, hogy ha a lónak legelő áll rendelkezésére, nincs szüksége szénára. Még akkor sem tartom azonban megfelelőnek, ha a fű bőséges, hogy a ló kizárólag zöldtakarmányra legyen utalva.

A friss fű magas víztartalmú és sok gyorsan fermentálható szénhidrátot tartalmaz, viszont kevesebb strukturális rostot, mint a széna. A ló emésztőrendszere ugyanakkor a magasabb sejtfal-tartalmú rostok folyamatos beviteléhez alkalmazkodott, amelyek stabilizálják a vakbél fermentációs környezetét.

A széna a legelő mellett lassítja a takarmányfelvételt, csökkenti a nagyobb mennyiségű cukor hirtelen felvételét, és egyenletesebb fermentációt biztosít. Emellett meghosszabbítja az evés idejét és fokozza a nyáltermelést. Ezért még bőséges fű esetén is a legelés és a jó minőségű széna kombinációja anyagcsere-szempontból kedvezőbb, mint a kizárólag friss zöldtakarmány – különösen a laminitisre vagy inzulindiszregulációra hajlamos lovaknál.

Összegzés

A legelőhöz kapcsolódó laminitis nem véletlenszerű esemény, hanem olyan anyagcsere-terhelés következménye, amelyre egyes lovak szervezete nem képes megfelelően reagálni. A fruktántartalom a nap folyamán és az évszakok szerint is változik, a hideg reggelek pedig a legnagyobb kockázatot jelentik. A fokozatos alkalmazkodás, a testkondíció ellenőrzése, a legelő és a széna kombinációja, valamint a folyamatos víz- és ásványianyag-ellátás jelentősen csökkenti a patairha-gyulladás kialakulásának valószínűségét.